Amikor iskolába mentem, már tudtam írni-olvasni, vittem a számítógépemet: a palatáblát. (...) Ez egy rendkívüli találmány, mert ha elfelejtettük megoldani a házi feladatot, akkor azt mondhattuk, hogy útközben letörlődött” – idézte fel gyerekkorát Kányádi Sándor költő 74 évesen, 2003-ban. A hasonlat nem csak az ő fejében fogant meg: idén januárban Slate, azaz Palatábla néven mutatta be közös fejlesztésű táblaszámítógépét a Microsoft és a Hewlett-Packard. A jóval nagyobb visszhangot kiváltó, néhány héttel később beharangozott Apple iPad premierje (HVG, 2010. február 6.) előtt pedig azért került elő ez a párhuzam, mert a bennfentesek tudni vélték, hogy a gép az iSlate névre fog hallgatni. A hasonlóságot nem pusztán a modern készülékek szinte palatábla-szabványos mérete és alakja – körülbelül a fekvő A4-es formátum – idézi, hanem az akárhányszor törölhető és újraírható felület is. Munkácsy Gyula, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum igazgatóhelyettese a HVG-nek azt mondta: még a ma is alkalmazott frontális oktatásnak, az egész osztályt közösen foglalkoztató módszernek is kiválóan megfelel a palatábla, amellyel minden egyes tanuló egyszerre oldhatja meg a feladatot, majd mutathatja be a tanárnak az eredményt. Az utóbbi években pedig több cég digitális palatábla néven hozta forgalomba azokat a vezeték nélküli eszközöket, amelyek a tanulók kezében a – Magyarországon sokat vitatott – digitális falitáblákhoz (HVG, 2009. január 17.) kapcsolódva teszik lehetővé a közös osztálytermi munkát. A klasszikus palatábla és a palavessző viszont néhány évtized alatt annyira feledésbe merült, hogy az utóbbi évek marokszámítógépeinek és okostelefonjainak használói feltehetőleg nem is gondolnak rá: az érintőképernyőhöz használatos pálcika angol neve, a stylus ugyanaz, mint az ősi íróvesszőé. Ilyesmiket már több évezreddel a palatábla 18. század körüli megjelenése előtt is használtak. Az ókorban agyagba mélyesztették a vesszőt, az újkori iskolákban pedig puha anyaggal – ónnal vagy viasszal – bevont fatáblákra karcolták a betűket. A viasztáblákról magyar forrásokban először a mohácsi vész utáni évtizedekben esett szó. Fotó: Horváth Szabolcs A jóval praktikusabb palatábla feltalálására addig kellett várni, amíg egészen más okból – mert a drága és tűzveszélyes fazsindelyek meg az ugyancsak gyúlékony zsúptetők helyett új tetőfedő anyagra volt szükség – ipari méretekben bányászni nem kezdték a szürkés kőzetet. A pala korábbi használatáról nincsenek adatok – mondta a HVG-nek Hála József etnográfus és geológus –, legföljebb elvétve alkalmazhatták ezt az anyagot, például fenőkőnek vagy kútfedőnek. A kőzet egyébként nem egységes ásványi összetételű, ám a különféle palák közös jellemzője a nagy nyomás hatására kialakult levelesség, amelynek következtében könnyen vékony lapokra hasíthatók. Magyarországon a 18. századtól a Bükkben, valamint a Pozsonyhoz közeli Máriavölgyben bányásztak és dolgoztak fel palát. Az utóbbi helyen az 1870-es években évi másfél-két millió iskolai palatáblát gyártottak, még tengerentúli exportra is jutott belőle. Iskolai használatra a simára csiszolt, vékony lapokat fakeretbe foglalták, de így is olyan törékenynek bizonyultak, hogy a kevesebb pénzből gazdálkodó iskolákban, ahol talán nem is jutott mindenkinek külön tábla, a kisdiákok nem vihették haza őket. A palavessző a tábla anyagául szolgáló kőnél puhább volt – lágyabb palából faragták vagy őrölt palából formázták –, ezért a ceruzához vagy a krétához hasonlóan nyomot hagyott a táblán. A közel ceruzavastagságú, törékeny, többnyire papírba tekert pálcákat bicskával hegyezték és jobbára külön tokban – kutuban – tárolták. A majdnem fekete táblán a vékony ezüst betűk Munkácsy Gyula szerint igen szép írást adtak. A Delete gomb funkcióját eleinte egy, spárgával a fakerethez kötött rongydarab töltötte be, amit köpködéssel nedvesítettek be a gyerekek. Az egyes tanügyérekben emiatt felmerült egészségügyi aggodalmak csak a megfizethető import tengeri szivacs elterjedésével szűntek meg; a vízzel benedvesített spongyát kis dobozkában tárolták. Munkácsy, aki múzeumi vezetései közben már az iPad és a Slate megjelenése előtt is „a múlt digitális táblájaként” mutatta be ezt a taneszközt, fontosnak tartja megemlíteni, hogy a füzet – korábbi nevén az irka – nem alternatívája volt a palatáblának, mivel mindkettő más célt szolgált. A 20. század elején, amikor a füzet már megfizethető volt, akkor is a palatábla volt a törölhető szövegek és számolások helye. Az irkában a tanítók rendszerint nem tűrték a javítást, radírozást, áthúzást, azt pedig különösen nem, hogy a törlés funkciót lapok kitépésével oldják meg. Magyarországon a palatábla Munkácsy szerint az 1950-es években kopott ki az iskolákból, miután a gyártását beszüntették. Jellemző, hogy – mint Mráv Noéminak a tévémaciról megjelent tavalyi tanulmányában olvasható – az 1960-as évek végén az esti mesefigura szobájának falán még palatábla lógott. Más országok iskoláiban pár évtizeddel tovább élt: a németországi Ludwigsstadtban működő palatáblagyár 1989-ben, a személyi számítógépek korának hajnalán fejezte be a termelést, addig indiai, szovjet, iráni és dél-amerikai megrendeléseknek is eleget tett. Akiknek ez a hobbijuk, vagy akik szokatlan módszerekkel tanítják a diákjaikat, azok az interneten most is rábukkanhatnak újonnan gyártott palatáblára, a régről maradt darabok pedig pár ezer forintért lelhetőek fel internetes piactereken. Komolyabb megrendelő az ENSZ gyermeksegítő szervezete, az UNICEF. Igaz, már nem pala-, hanem farostlemez táblákról van szó, de ezekből évente akár másfél millió darab is bekerül a segélyprogramokba. Az írótáblák leginkább az úgynevezett iskoladobozokban kapnak helyet, vagyis azokban a ládákban, amelyekben két negyvenfős osztály tanításához való eszköz rejlik arra az esetre, ha természeti csapások, háborúk után kell hirtelenjében újrakezdeni a tanítást. Az írótáblák a legalkalmasabb és ár-érték arányban legkedvezőbb íróeszköznek bizonyultak az alsóbb osztályokban – magyarázza az UNICEF ismertetője, szinte ugyanazzal az indoklással, amelyet Munkácsy említett a múlt századi magyar iskolákkal kapcsolatban: a füzet így megmarad olyan munkákhoz, amelyeket a tanító és a diák valóban meg akar őrizni. BEDŐ IVÁN